Rólam

Vannak gyerekek, akik tudatosan készülnek a jövőre. És vannak családok, ahol jó érzékkel terelgetik az apróságokat a felé a szakma felé, amely majd évtizedekig boldoggá teszi őket. Sejthető, az én pályaválasztásom nem ilyen volt…Mindenről nagymamám kertje tehet.

Van valahol Csepelen egy kiskert, ami óvodás korom óta egyfajta relaxációs központot jelentett nekem. Minden alkalmat, amikor nagyszüleimmel a kiskertbe mentünk, ünnepnapnak tekintettem. Elbűvölt a színek, illatok sokasága, nem tudtam betelni a virágokkal. Ám, nem elégített ki a virágágyások színorgiája, magammal akartam vinni szépségüket, ezért amikor egy kazalnyi rózsával, tulipánnal indultam haza, rendre nagypapám rosszalló tekintete kísért a kertkapuig.

Mindenki azt hitte, a növények, a virágok iránti rajongásom csak amolyan gyerekes dolog, amit egyszer majd a kiskabátommal együtt kinövök. Így hát, amikor elérkezett a pályaválasztás ideje, szüleim egy „tisztességes, polgári állás felé terelgettek”, ezért beírattak a Magyar Hajózási Szakközépiskolába. Itt aztán rövid úton kiderült, hogy sem a hajózáshoz, sem a vámügyintézéshez nem sok közöm lesz az életben, elhárult tehát az akadály az elől, hogy azzal foglalkozhassam, ami mindig is érdekelt: a virágokkal. Így kerültem egy azóta már megszűnt szakközépiskola virágkötő szakára.

Egy hét elmélet, egy hét gyakorlat váltotta egymást az életemben ekkortájt. És a gyakorlat nem azt jelentette kezdetben, hogy szebbnél szebb csokrokat köthettem. Áh, dehogy!

Nincsen rózsa tövis nélkül! – tartja a mondás. A kijelentés igazságtartalmát (még akkor is, ha növénytanból megtanultuk, hogy a rózsa nem tövises, hanem tüskés növény!) saját bőrömön tapasztalhattam meg. Virágkötő tanoncként szinte csak a munka kevésbé hálás része jutott, az üzlet hátsó traktusában „tüskétlenítettem a rózsákat”. Volt, hogy térdig álltam a rózsatüskében, de nem haragudtam ezért, hanem még elkötelezettebbé váltam, még inkább el akartam érni a célomat.

Húsz éve tart ez a szerelem. Azóta sem enged engem a virágüzlet utánozhatatlan illata, az alkotás, a világköltészet semmihez sem fogható élménye. Úgy érzem: amikor egy virághoz nyúlok, megváltozik, kinyílik, szebbé válik a világ.

Azt hiszem, nagyon szerencsés ember vagyok. Azzal foglalkozhatok, ami a legjobban érdekel, ami teljessé tesz engem. Csokraimba, kompozícióimba pedig mindig belekötöm ezt az örömöt, hogy annak is jusson belőle, akit megajándékoznak.

Lukács-Szilágyi Panda

„virágköltő”